Nálunk március 15-e mindig fontos ünnep volt. Még sehol se volt a fülke és forradalom, amikor édesapám március 14-n felvette a kokárdát és tüntetően hordta március 20-ig. Akkor levette, mert március 21-e a Tanácsköztársaság kikiáltásnak ünnepe volt. Nem tudom nővéreim folytatták, vagy sem ezt a hagyományt, nekem gyerekként rém izgalmas volt, majd később tudatos viselkedésé vált. Március 15-e a ballonkabátos, svájcisapkás ünnep lett, a tavasz, a friss szellő, ami aztán a ’80-as évek végén nyert valódi értelmet és hitet, milyen világban is szeretnék élni.

Mostanában, amikor a 2-es villamoson mindennap elmentem a Petőfi-szobor mellett, egy pillanatra megmerevedett a táj és emlékképekkel népesült be a Március 15. tér. Éreztem a friss szelet, a napsütést és láttam a tömeget, a kokárdákat és éreztem a tavasz visszavonhatatlan illatát. Igen, egy idő után miénk volt a tér, ahol voltak harcos szónoklatok, aktuális politikai beszédek, ünneplő tömeg, majd ellentüntető tömeg, mosoly és lendület, majd ordítás, ökölrázás. Szabad volt sokáig a Március 15-e tér. Lassan és csendben sompolygott be a szürkeség. Az erőszak. Az önmagából kivetkőzött ordítás. Ökölrázás, rigmusok és végül a kerítés.

Húsz év. Húsz év, egyre fogyó szabadságban. Hét év. Hét éve álltam életemben először a rendszerváltás után ismét korlátok mögött. Nem lehetett megtenni, hogy nem vagyok ott 2010-ben. Nem bírtam volna otthon maradni, kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek, még akkor is, ha alig páran éreztük így. Nevetséges volt a sok korlát, elvesztünk a kerítés mögött. 2010-ben volt az utolsó randevúm Petővel. 2010-ben, amikor Demszky Gábor az utolsó beszédét tartotta. Elmentünk hát a gyászra, elmentünk elbúcsúzni a tértől, elmentünk elbúcsúzni egykori álmainktól. Alig páran, de elmentünk.
A korláton túl emberek álltak és üvöltöttek és öklöt ráztak. Kezükben néhol olcsó dobozos sör, gyűlőlettől eltorzult arc. Bár egy pillanatig se féltem, nem lehetett tudni, mi lesz, ha vége van a rendezvénynek, lassan a beszéd párbeszéddé váltott át, kint az őrjöngő tömeg, bent Demszky, tartással és eltökéltséggel. Elmondta utolsó beszédjét, elmondott mindent, ami fontos volt nekünk, elmondott mindent, ami fontos nekünk, elmondott minden, amiben hiszünk, hogy fontos. Aztán vége lett.
Még kevesebben indultunk át a Gödörbe, mint a kerítés mögül csaholó kutyák, az addig nagyon hangos és agresszív vicsorgok elhallgattak. Mintha a sorfaluk között mentünk volna, néha, mint a kapdosó kiskutya a bokánk felé kaptak. Kaffogtak, mintha harapnának, hogy féljünk. Donáth is velünk volt, ő megállt, válaszolt, párbeszédbe keveredett, messziről válaszolgattak neki. Így sétáltunk át a napsütésben a Váci utca árnyat adó házai között a Gödörbe. Groteszk arcok között, akik mintha a falakból nőttek volna ki.

A Gödörben viták voltak és kisebb beszélgető asztalok, mi készültünk a 2010-es választásokra. Lányommal voltam. Nem maradtunk sokáig, közben fent a Deák téren a Jobbik készült a rendezvényére. Szimpatizánsai bejöttek a mosdóra, nézték Ungár Kláráékat. Már nem is emlékszem ki volt ott, a liberális értelmiség jó pár képviselője. Az egyedül, vagy másodmagukkal bejövő, kint öklöt rázó és ordító emberek, halkan, szinte lábujjhegyen, megilletődve közlekedtek. Céltudatosan mentek a mosdóra, majd gyors léptekkel, mint aki a vetítővászon előtt sétál a moziban, siettek minél előbb kikerülni. Kint dübörgött a karnevál, mindent elöntött a feketeség.

Elindultunk a lányommal. Mentünk le a mozgólépcsőn a metróban és ömlött fel a sötétség, hosszú és végeláthatatlan sorban. Mint egy bogárinvázió, ami a Föld elfoglalására készül. Mi mentünk lefele, még kicsit hunyorogva a fénytől… aztán belevegyültünk a szürkeség sötétjébe.

Ez volt az utolsó randevúm Petőfivel.